Kezdetek

A különféle rézötvözetek kifejlesztésével a kovácsok számára lehetővé vált jóval keményebb anyagok létrehozása. Maga a keménység az olvasztástól függött: minél magasabb volt a hőmérséklet, annál nagyobb volt a keménység. Később, a vasérc felfedezésével – és a faszén használatával – még erősebb pengét tudtak előállítani. Kb. i.e. 2000 után beszélhetünk már kardokról is; ekkor jelentek meg ugyanis a hosszú pengéjű fegyverek. Ekkor még a kardokat a markolatgombbal együtt, egy darabban öntötték. Változatos alakban készültek, már vércsatornára emlékeztető elemek is megfigyelhetőek a pengén – bár valószínű, hogy ezek akkoriban a könnyebb forgatás, a súlycsökkentés miatt kerültek a kardra.

Az ókori görögök

Paradox módon az ókori Európa egyik legjobb fegyverét a görögök csupán másodlagos fegyvernek tekintették a dárdával szemben. A leggyakrabban alkalmazott kardjuk az i.e. 800 és 400 körül elterjedő xiphos volt: a 65 cm hosszú, levélformájú, illetve kétélű pengével kiválóan lehetett vágni és szúrni. Valószínűleg ebből a kardból alakult ki a későbbi gladius. A lovasság ezzel szemben a mai szablyára emlékeztető, ívelt karddal harcolt (makhaira).

A rómaiak

Kétségtelenül az egyik legismertebb római fegyver a gladius, ami 50-60 centiméteres hosszával a római katonák alapfegyvere volt. Eredet máig nem tisztázott teljes mértékben; a régi írásokban ”gladius hispaniensisnek” nevezik, tehát valószínűleg átvehettek bizonyos elemeket a hispániai kelta kardoktól. A kard markolatán bordákat alakítottak ki a csúszásmentes fogás érdekében. A kardhoz fából készült hüvelyt használtak. Szintén érdekes az is, hogy a későbbi korszakokkal ellentétben nem bal oldalt, hanem jobb oldalt viselték; így a harcos a kard kirántása közben a bal kezével foghatta a pajzsot (scutum). Később, az i.sz. I. század idejére a gladiust felváltotta a gall lovasságtól átvett, 60-80 centiméter hosszú pengével rendelkező spatha.

Középkori kardok

A 12-13. századra kialakult a jellegzetes ”lovagi” avagy ”csatakard”. Általában egy hosszú (75 cm), széles, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas, vércsatornával ellátott pengéből, egy egyszerű keresztvasas markolatból, valamint egy gömbölyded alakú markolatgombból állt. A ceremóniákra szánt kardok kivételével nem sok díszítést alkalmaztak rajtuk. Később, a késő középkor alatt megjelentek a pallosok (kétkezes kard); itt a kétélű penge hossza már 80-95 centiméter volt (ennek megfelelően a markolat is hosszabb lett), a súlya pedig akár 2 kilogramm is lehetett.

A reneszánsz és kora újkor

Az 1500-as évektől átalakultak a kardtípusok. A középkor alatt használt széles pengéjű, derékszögű keresztvassal készített kardokat felváltották a rombusz keresztmetszetű döfőkardok (angolul tuck, franciául estoc volt a neve). Élük nem nagyon volt, a hosszú markolat viszont lehetővé tette a nagy erejű szúrást, amivel láncinget, páncélt lehetett átdöfni. A páncél nélkül harcolók ellen továbbra is a ”hagyományos” kardot használták.

Szintén e korszak terméke az ún. ”más félkezes” kard. A kb. 115-145 centiméter hosszú kardok előnye az egykezesekkel szemben a nagyobb kifejthető erő volt. Szintén érdemes megemlíteni az ókori Görögországból eredő falchiont, vagy az Itáliából származó cinquedeát (”ötujjú” kard). Az utóbbinak a pengeszélességé a markolatnál az egy araszt is elérte. 40-50 cm-es hossza miatt már inkább tekintik kardnak, mint tőrnek.

Ne feledkezzünk meg továbbá a 1400-as évek végén spanyol területen megjelenő tőrkardról (rapier); eredeti neve espada ropera (”öltözékkiegészítő kard”). Hosszú fejlődés eredményeképpen alakult ki a jellegzetes (és gazdagon díszített) kosár a markolaton, valamint a karcsú penge. Egyaránt használták civilek és katonák is – bár ők kissé vastagabb pengével. A kardpengéket a méltán híres Toledóban, Solingenben, Bresciában és még számos helyen gyártották. A markolatot csak a ”célállomáson” szerelték fel.

Újkor és modern kor

Miután a 17. századtól kezdve már nem volt a polgári életben, hogy valaki kardot viseljen, az úri polgárok ún. ”városi”, más néven ”séta-”, stb. kardokat kezdtek el használni; ebből alakult ki az ún. spádé. Igen praktikusban bizonyult közelharcban, pl. a korszakban divatos párbajok során is. A díszítés egyre fontosabbá vált, ahogy a kard státuszt szimbolizáló funkciója egy re nagyobb súllyal esett latba. A gyalogságnál is inkább dísz jellege volt már a lőfegyverek alkalmazása miatt.

A lovasok közben még mindig a kardot használták alapfegyvernek: egyenes, egyélű pallosokat alkalmaztak, aminél kihasználták a ló lendületét is; a kialakuló könnyűlovasság pedig rövidebb, ívelt pengéjű karddal indult a csatába. Az 1700-as évektől ez a kardtípus került túlsúlyba, és nem is változott egészen a 20. századig.

Az I. világháborúban mindkét oldalon reménykedtek, hogy még jelentős sikereket lehet elérni lovasrohamokkal. Ezek az akciók a modern lőfegyvereknek köszönhetően azonban inkább csak a veszteséglisták hosszát növelték – bár ironikus módon a legelső brit katona, aki veszteséget okozott az ellenségnek, kardot használt 1914. augusztus 22-én egy német ulánussal szemben. Az utolsó nagy lovasrohamot a britek 1917. november 13-án hajtották végre Mugharnál a törökök ellen. Innentől a kardokat a katonák már csak ünnepi alkalmakkor csatolják fel.