A hagyományos japán fémművesség legismertebb eredményeit a kardok és páncélok elkészítésében érte el. Fontos szempont, hogy háborús időszakban inkább a funkciót tartották szem előtt; a díszesebb kardok békeidőben készültek. Még az utóbbiak között is ritkán találhatunk ezüstöt és aranyat, mivel ebből a két fémből meglehetősen szűkösek voltak a készletek (olyannyira, hogy pl. 1830-ban rendeleti úton tiltották be a tömör színarany markolatvédők használatát).

A kardokat és páncélokat egyaránt a mesterségre szakosodott családok készítették, pl. a XII. századtól a shōgunátus végéig dolgozó Myōchin család. Maguk a kovácsok nagy múltra tudták visszavezetni a családfájukat; továbbá a kardkovácsoka kézműiparosok leginkább megbecsült tagjának számítottak. Időnként még a nemesek és a szamurájok is nekiálltak kardot kovácsolni, pl. Go-Toba császár (1180-1239) is, miután lemondott és visszavonult.

Miután az V-VI. század folyamán koreai közvetítéssel Japánban is megjelent a lovas harcmodor, szükségessé vált a páncélzat (yoroi) használata is; ez az Ázsiaban jellegzetes vaslemezekből álló, zsinórzattal összekötött változat volt. A X. századtól kezdve fokozatosan tökéletesítették,alakították a páncélzatot, ammi az Edo-korszakra egyre inkább díszítőelemként kezdett funkcionálni.

A páncélzat főbb részei a következők voltak: lakozott vas- vagy acéllemezekből készült, díszes zsinórzattal összefogott mellvért (dō); több részes, mozgatható nyakvért; sisak maszkkal (kabuto); különféle kéz- és lábvédők.

A régi japán kardok a világ egyik legtökéletesebb és kidolgozottab kardjai közé tartoznak; már-már nem is fegyverekről, hanem műalkotásokról van szó. Nem is csoda, hogy a feudális korszakban a japán kard a szamuráj ”lelke” volt; tulajdonosa jog szerint használhatta bárki ellen, aki ura életét vagy udvarát veszélyeztette (persze a háborúkon kívül viszonylag ritkán rántottak kardot). A kard díszítése is fontos volt, hiszen jelezte a szamuráj társadalmi helyzetét és ízlését. Külön kardszakértők igazolták többek között a régi kardok eredeti voltát. Ez ma is megbecsült munka Japánban, amit a gazdag szakirodalom is jelez: több mint tízezer kardkovács és több ezer kardtartozékot készítő mester neve maradt fenn.

Hogyan is alakult ki a japán kardok ma ismert formája? A korai leletek kontinentális eredetről tanúskodnak: kínai típusú, egyenes bronzkardokat importáltak, illetve készítettek. Az európai időszámítás kezdete körüli századokban jelentek meg az egyenes, egyélű vaskardok, majd a VI. századtól fokozatosan kiszorította a kétélű, egyenes vaskardokat (tsurugi) az egyélű, ívelt pengéjű japán kard – ez volt a ma ismert japán kardok őse. Ezt a formát használták innentől kezdve kisebb-nagyobb változtatásokkal. A X-XIV. század folyamán az eljárásokat tökélyre fejlesztették, később pedig a díszítéseken finomítottak. Az Edo-korszakban bekövetkező hanyatlást ellensúlyozta a XVIII. század végétől egy késői virágzás.

A készítéssel együtt a harcmodor is változott. A XVI. századig egykezes vívást a kétkezes váltotta fel; a kard arányai ennek megfelelően változtak. Ez alapján háromféle kardot különböztetünk meg: kotō (avagy régi kard, XVI. századig), shintō (avagy új kard, XVII. század elejétől) és shin-shintō (avagy legújabb kard, a XVIII. század végétől).

Az Edo-korban vált a szamurájok kiváltságává, hogy két kardot viselhessenek: a hosszú katanát és a rövidebb wakizashit ( a kettőt együtt daishōnak, azaz ”nagy és kis kardnak nevezték”); éllel felfelé, tokban viselték a kimonójukba tűzve.

A katana 60 cm-nél hosszabb, viszonylag keskeny pengéjű kard volt. A markolatot cápa- vagy rájabőrrel vonták be, két oldalán pedig a tömör aranyból készült menukival díszítették; a markolatot keresztbe kötött zsinórzattal fonták át. A penge és a markolat között helyezkedett el a tsuba. A kard tokja a magnólia fájából készült, többnyire lakozott felülettel. A wakizashi hossza 30 és 60 cm között volt, egyéb tekintetben a katanához hasonlított.

A hosszú tachi viszont eltért a felerősítés és a viselés módjában. Régebbi kardformáról van szó, amely lovas harcra alkalmasabb volt; éllel lefelé, két tartóra felfüggesztve hordták. Az Edo-korban csak ajándékként vagy díszfegyverként használták. Érdekesség, hogy a mesterjelzések a katanáéval ellentétes oldalon találhatóak. A tachi párja a tantō volt; pengéje nem lehetett hosszabb 30 cm-nél (az európai szakirodalom ennél fogva tőrként kezeli), de pengéje szélesebb és egyenesebb a legtöbb európai tőrnél. Általában nem került rá marklatvédő, de fel lehetett szerelni a wakizashi tartozékaival. A közelharcnál rövid kardot használtak, a tantōt pedig a seppuku során alkalmazták. Megjegyzendő, hogy a tachi és a tantō a többi kardhoz képest viszonylag ritka. Léteztek még egyéb tőrök is, pl. a markolatvédő nélküli aikuchi és a nők által hordott kaiken.

Kovácsolás

A japán kovács kard iránti tisztelet miatt csak bizonyos vallási előírások (pl. böjtölés) után kezdhette el a kard készítését; közben az udvari nemesek által viselt ceremoniális ruházatot kellett viselnie, továbbá a tanítványon kívül senki nem léphetett be a műhelybe. Maga a kovácsolási technika iskolánként, illetve műhelyenként változott: a penge lehetett homogén anyagú, de számos alkalommal a lágyabb belső magra egy keményebb acélréteget kovácsoltak. Az acél finomítása után megkezdődött a penge megformázása több darabból; ehhez egymás után többször felizzították, hajtogatták és edzették a pengét, hogy kialakuljon a több ezer réteges penge. A folyamat hónapokat vett igénybe, de előfordult, hogy akár két évet dolgoztak egy-egy pengén. Az utolsó, különleges edzés adta meg a kard keménységét. A pengét különleges összetételű agyagkeverékkel borították be; ezen elválasztó vonalat (hamon, avagy hullám minta; lehet egyenes vagy szeszélyesen hullámos) húztak egy pálcikával. Ezek után az él menti sávról (yakiba; a penge többi részéhez képest homályosabb árnyalatú) eltávolították az agyagkeveréket, majd az elsötétített műhelyben a kritikus hőfokig hevítették a pengét, utána pedig langyos vízbe mártogatták. Mivel a védő agyagréteg miatt a penge testénél lassabban hűlt le az anyag, az rugalmas maradt, az éle viszont keményebb lett. A yakiba és a hamon mintázata  - melyet régebbi pengéknél csak szakszerű csiszolással lehet megfigyelni - tehát igen ékesszólóan árulkodik a kard tulajdonságairól.

A pengét ezek után még reszelték, csiszolták és fenték; a csiszolás igen sokáig tartott és névtelen mesterek végezték; ezt a munkafolyamatot ma is alkalmazzák régi kardoko konzerválásakor. Az újracsiszolás ugyanis előhozhatja az ún. mokumét is, a penge faerezetszerű mintáját. Ezt helyenként bekalapálással, csiszolással vagy az egész penge harántirányú átkovácsolásával érték el. Ez az eljárás is jellemző egy-egy mesterre.

A kész kardokat a hitelesítéshez ki kellett próbálni; ehhez elítélteket vagy szalmával borított fatönköket használtak. Ezután a szakértő kiadtak egy írásos bizonyítványt; később inkább a kardra vésett felirat terjedt el. Általában a kardpengékre ritkán került egyéb díszítőelem.

Évszázadok alatt a kardművességnek részletes, a legapróbb részleteket is érintő terminológiája alakult ki; a hamonnak pl. legalább öt tucat megkülönbözető neve van. A kard vizsgálata során számos részletet kell figyelembe venni. A penge anyaga, kovácsolása, íve, stb. , valamint az él és az edzésnyom adja a legtöbb támpontot a besoroláshoz. A kardkovács jelét a penge markolatrészén lehet megtalálni; ennek a hitelességét csak jpaán szakértő tudja igazán megállapítani. Mellesleg a hagyomány szerint az első ilyen jelzést 700-900 körül alkalmazta egy Amakumi nevű kovács; maga a szokás csak később terjedt el.

Kardtartozékok

A kardkovácsolással ellentétben Japánban a gazdagon díszített akrdtartozékok jóval rövidebb múltra tekintenek vissza: a mintegy négy évszázados időszak java része az Edo-korszakra esik. A békés korszaknak köszönhetően megjelentek a gondosan kidolgozott arany, ezüst és egyéb díszítések – a kardból immár egyfajta műtárgy lett.

A zsinórzat és a fatok kivételével a tartozékokat a fémművesek készítették. Ezek közül a legrégibb és legfontosabb a tsuba volt, amely markolatvédőként már időszámításunk előtt is felbukkant; a ma ismert forma jelenlegi ismereteink szerint a IX. és XIV. század közötti időszakban alakult ki. Több funkciója volt: védte a kezet és meghatározta a kard súlypontját; jelezte a rangot, illetve a mon (címer) segítségével tulajdonosa családját is. Két irányzat figyelhető meg a díszítésben: az egyszerűségre törekvés és a színes, ”zsúfolt” díszítések alkalmazása. Az előbbire a zen-buddhizmus szellemisége hatott, míg az utóbbira a shōgunátus által támogatott konfucianizmus.

A penge felőli részen csatlakozott a tsubához a díszítetlen habaki. Lejjebb, a markolat két oldalán találjuk az un. menukit; valószínűleg a markolatot összefogó pecekből fejlődött önálló díszítőelemmé. Az Edo-korszakban legtöbbször tömör aranyból készült domborműves munka volt, állatábrázolásokkal. A kardtok alsó végén pedig a kojirit helyezték el, amely védő- és záródíszként funkcionált.

Végezetül érdemes megfigyelni, hogy a tsubáknak a középső nyílás mellett még legalább egy, de általában kettő áttörés van (ryō-hitsu), az ún. kozuka és kōgai részére. Az utóbbi egy gazdagon díszített tűféle; nagyrészt hajelválasztó tűnek írják le. A kozuka pedig egy keskeny késnek  a fém markolatát (kb. nyolc-tíz cm hosszú és  egy cm széles) jelöli. A XVI. századig nyúlik vissza a használata; ha ennél és kōgainál, valamint a menukinál közös technikát használtak, akkor közösen mitokoro-mononak hívták.