A 14. század végére a lemezpáncélok annyira fejletté váltak, hogy a hagyományos egykezes kardok hatástalanná váltak ellenük. A harcosoknak nagyobb ütőerőre volt szükségük a páncélok átütéséhez, így a pajzsok használata háttérbe szorult. Ez lehetővé tette, hogy a kard markolatát meghosszabbítsák, és mindkét kezet használják a fegyver forgatására.

A fattyúkard a 15. század elején terjedt el Európában. Azért hívják „fattyúnak” (vagy átmeneti fegyvernek), mert valahol félúton van az egykezes lovagi kard és a nehéz, tisztán kétkezes pallos között. Használható egy kézzel, de a hosszabb markolat miatt a második kéz is elfér rajta a nagyobb erő és irányítás érdekében.

A 15. és 16. században a fattyúkard a lovagok és a professzionális gyalogos katonák (például a svájci zsoldosok vagy a német landsknechtek) alapvető fegyverévé vált. Nemcsak csatatereken, hanem önvédelmi fegyverként és párbajokban is népszerű volt. A lőfegyverek elterjedésével és a nehézpáncélzat eltűnésével a 17. századra fokozatosan kiszorították a könnyebb, gyorsabb szúrófegyverek, mint a rapír.

Edzett acélból (1060), gerinces pengével, viaszolt pamut fonal markolattal, a kardhüvely bőrrel borított fa.

További adatok:
- penge hossza: 91 cm
- penge szélessége: 4,7 cm
- markolat hossza: 22,5 cm
- keresztvas: rozsdamentes acél
- markolatgomb: rozdamentes acél

CSAK ELŐRENDELÉSRE!